A jelenség hátterében álló okokat sikerült a göttingeni Max Planck Intézet kutatóinak felfedezniük, eredményeiket a Nature Astronomy című szaklapban mutatták be.

A szakértőknek először sikerült rekonstruálni a fényváltozásokat, ami nemcsak a klímakutatók számára kiemelt jelentőségű, hanem a távoli csillagok megfigyelésében is segítséget nyújt, emellett az exobolygók jövőbeli kutatását is leegyszerűsítheti - olvasható a Phys.org tudományos-ismeretterjesztő hírportálon.

Ha egy exobolygó (Naprendszeren kívül bolygó) elhalad anyacsillaga előtt, a csillag rövid időre elsötétül. Még sok-sok fényévnyi távolságból is képesek észlelni az űrteleszkópok ezeket a változásokat, így észlelik az exobolygókat. A gyakorlatban ez sokkal összetettebb, mivel a legtöbb csillag fénye, hasonlóan a Napéhoz, folyamatosan ingadozik.

Ez az ingadozás és az elhaladó exobolygó fénycsökkentése átfedhetik egymást. "Ugyanakkor, ha ismerjük a csillag valódi fényingadozásainak részleteit, az exobolygókat nagy pontossággal tudjuk azonosítani" - mondta Alexander Shapiro, az intézet kutatója.

A Nap fényessége nagyon eltérő időközönként váltakozik. Néhány ingadozásnak csak pár perces a ciklusa, másokat, amelyeknek hatása van a Föld hosszú távú klímájára is, a kutatók csak évtizedek alatt tudnak regisztrálni. Eddig nem volt olyan elmélet, amely felölelte volna mindezeket az időintervallumokat.

Az új kutatás bebizonyította, hogy mindössze két jelenség határozza meg, milyen erősen fénylik a Nap.

Az egyik jelenség forrásai a forró, a Nap belsejéből kiemelkedő, majd lehűlő és ismét visszasüllyedő plazmahullámok. A forró, emelkedő anyag fényesebb, mint a felszínen lévő, már lehűlt plazma. A hullámok így hozzák létre a világos és sötét területek jellegzetes, gyorsan változó mintázatát, az úgynevezett granulációt. Ezek a jellegzetes mintázatok olykor több száz kilométeresek.

Másrészt a Nap váltakozó mágneses mezői is fontos szerepet játszanak a jelenségben, az erőteljes aktivitási szakaszban felismerhetőek a sötét régiókról (napfoltokról) és a világos területekről (napfáklyákról). A granulációhoz képest ezek nagyon nagyok, néhány napfolt még szabad szemmel is kivehető a Földről. Ráadásul számuk és formájuk jóval lassabban változik, így az általuk okozott fényingadozás több mint öt órán át tarthat.

Elemzésükhöz a kutatók a SOHO és az SDO űrszondák műszereinek adatait használták, amelyek éveken át rögzítették a napfelszín mágneses mezőit és a mintázatokat.